E. L.: Nem hiszem, hogy akad olyan radiológus, aki – legyen bár rezidens vagy senior –, ne ismerné a nevedet, munkásságodat. Ezért is örültem a lehetőségnek, hogy beszélgetésünk révén többet tudjunk meg rólad. Bár számos nemzetközi kongresszuson volt módunk együtt csatangolni, leülni egy-egy sörre, mégis csak mozaikokat árultál el magadról. Feleséged, Eszter fogalmazta meg egy ilyen laza délutánon, hogy túlságosan is szerény vagy. Ezért hát én egy kicsit többet provokállak vagy fecsegek rólad. Főleg szakmai pályafutásodról, hobbijaidról. Nincs olyan modalitás a radiológiában, amelyet ne művelnél vagy ne műveltél volna. Emlékezetem szerint a klasszikus radiológia mellett elsők között voltál, aki angiográfiás diagnosztikából védte meg kandidátusi értekezését. Te voltál társaságunk Ultrahang Szekciójának első elnöke. Tanszékfoglaló előadásodat volt szerencsém meghallgatni: a dinamikus CT-vizsgálatokkal foglalkoztál. A hazai intervenció úttörői közé tartozol, aki a bevezette a TIPS-et, a rádiófrekvenciás daganatablációt annak nemzetközi elterjedésével párhuzamosan, a vertebroplasztikát. Elnöke voltál a Radiológiai Szakmai Kollégiumnak, hihetetlenül sok munkával dolgoztad ki a hazai röntgengéppark rekonstrukciójának szakmai feltételét. A programot az országgyűlés elfogadta, és hogy nem valósult meg, az csakis a politikán múlott. Ma is jó érzéssel tölt el, hogy javaslatodra a kollégium tagjai titkárnak megválasztottak és együtt dolgozhattunk. Ma 70. életéveden túl is lendületesen dolgozol. Fegyelmezett vagy, soha nem láttalak indulatosnak. Türelmesen kivártál akkor is, ha jelentős nézetkülönbségek adódtak más kollégákkal folytatott szakmai vitákban. Több ízben szakvizsgáztattunk együtt: a jelöltekkel hasonlóan türelmes voltál, de sosem elnéző. Honnan ez a fegyelmezettség, kitartás, következetesség? Genetikus, családi neveltetés, iskolai szigor? Hol folytattad tanulmányaidat?

P. M.: Találkozás a renddel és a szigorral. Patakra úgy kerültem, hogy mivel édesapám a Debreceni Református Kollégium vezetője volt, úgy gondolta, hogy nem egészséges, ha a saját fiai idejárnak, ezért a bátyámmal együtt beadott a Sárospataki Kollégiumba. Az ottani tanárok életét a tanítás, nevelés töltötte ki. Együtt alkottunk közösséget a tanárokkal. Értünk pecúrokért – mert így hívták Patakon a kisdiákot – olyan felelősséget éreztek, mintha saját gyermekeik lettünk volna. Én még kaptam pofont tanáromtól Sárospatakon. Akkor még ez is beletartozott a nevelésbe. Biztos megérdemeltem, ma is hálás vagyok érte. Rendre tanítottak. Oda jártam, mígnem az iskolát államosították, minket, diákokat meg szétzavartak.
Találkozás egy életfilozófiával. Nem arra neveltek, hogy ez a te életed, azt csinálsz vele, amit akarsz, ne törődj mással, s azzal sem, hogy másnak kellemetlenséget, bajt okozol, megteheted, kényeztesd magad, mert megérdemled. Az ellenkezőjére! Arra, hogy a másikat vedd figyelembe, alkalmazkodj hozzá, okozz örömet neki, légy korrekt vele szemben, s ha mindezt megvalósítod, boldog lesz az életed. Szóval nemcsak én élek a Földön, hanem velem együtt sokan mások, akikkel együtt kell élni, a közös szabályok, szokások, az erkölcs szabályai szerint.

E. L.: Úgy tudom, Erdélyi professzor úrnál szakvizsgáztál, akárcsak jómagam. Te milyen emlékeket őrzöl a szakvizsgával kapcsolatosan?

P. M.: Találkozás a szakvizsgáztató professzorral. Tanácsos volt abban az intézetben néhány hetet „továbbképződni”, ahova a szakvizsga útja vezetett. A szakvizsga hetében minden áldott nap ott kellett maradni Erdélyi Mihály professzor úrral „képeket nézegetni” és eközben szakmai felkészültségünkről számot adni. Egy nagy – egyébként kíváncsi szemek elől elzárt – fiókból húzta elő a talányos esetek megsárgult röntgenképeit egyenként, azokat kellett elemezni. Péntekre a profes�- szor úr mindent tudott rólunk, a szóbeli már csak formaság volt. Igaz, hogy szerdán azt mondta az egyik jelöltnek, most pénteken még ne jöjjön szóbelizni, jöjjön egy év múlva!

E. L.: Magam is megtapasztaltam a szakvizsgáztatásnak ezt a módját. Nem kaptuk ingyen a jó jegyet. Érdekes a párhuzam: mindketten megkaptuk az „Erdélyi Mihály-emlékérem” kitüntetést. Amikor együtt szakvizsgáztattunk, a tételeid, a kérdéseid a klinikai feladványok megoldására irányultak. Ez tetszett. Más területeken is lényegretörő vagy? Mondjuk a sportban?

P. M.: Találkozás a labdával. A labdával játszani veszélyes volt. A labdának rabjává válhat az ember, ami egy diák esetében a tanulás rovására mehet. Volt olyan, amikor vasárnap délelőttönként a rendes edzéseken túl egyedül tartottam magamnak a tikkasztó melegben kézilabdaedzést csak azért, hogy bal kézzel is megtanuljak kapura lőni. Egy falat lődöztem egyre erősebb balkezes lövésekkel. Felverekedtem magam – amit a kézilabdában már akkor is a szó szoros értelmében kellett érteni – a Debrecen válogatottságig és a magyar ifjúsági válogatott keretig. Most sok régi kézilabdás barátom vállát, csípőjét, derekát vizsgálom MR-rel, mert az intenzív sport nagyon szép dolog, de vannak hátrányai is.

E. L.: Eddigi beszélgetésünknek csupa pozitív kicsengése van. Találkoztál az ellenkezőjével is?

P. M.: Találkozás a közönnyel. Én szinte mindent, amiből később szakmailag profitáltam, külföldi tanulmányutak alkalmával, elsősorban Németországban és Svájcban tanultam. Törzshelyem volt a Rechts der Isar klinika Münchenben, ahova beépültem. Mikor nekem jutott az a felelősség, hogy egy klinika orvosainak fejlődését szolgáljam, mindent megtettem azért, hogy munkatársaim külföldi lehetőséghez jussanak. Egy sikeres ösztöndíjszerzési akció után behívtam az egyik kitűnő munkatársamat, és örömmel közöltem vele, hogy lehetősége nyílt kijutni, és bejutni ebbe és ebbe a nagyszerű intézetbe. Észrevettem valami hidegséget a tekintetében, és megkérdeztem, hogy mi a probléma? A válasz így hangzott: „honnan tetszik azt gondolni, hogy én akarok oda menni?”
Találkozás a szakmai becsvággyal. Az ER PC végzését tanultam a Rechts der Isar-ban az R24-ben, ami a 24. röntgenvizsgálót jelentette. Erre a munkahelyre volt beosztva főnöknek egy Oberarzt, aki már uralta ezt a módszert, egy Gmelin nevű német tanársegéd meg én. Mi még csak „ugattuk” az ER PC-t. Az endoszkópra rá lehetett tenni egy „tanulószárat”, és ezen át követtük felváltva, hogy mi is történik odabent a duodenumban. Ez volt a dolog lényege. Herr Gmelin, mert akkor még „Herr-eztük” egymást, egy szép napon elhívott munka után sörözni. Eddig még nem lett volna baj, de amint leültünk, azt mondta, hogy én neki konkurenciát jelentek, mert amikor én kuksizom az endoszkópon, vagy csinálok valamit, akkor ő nem tud. Mondtam, hogy én három hónap végeztével megyek haza, nem lehetek konkurencia. De igen, mondta ő, mert ő is pont ez idő alatt akarja a módszert elsajátítani, hogy előrébb kerüljön a ranglistán. Minden perc, amikor én dolgozom, neki kiesés. Micsoda mentalitás!

E. L.: Tudom, hogy szépen festesz. Más művészeti ágakban is jártas vagy? Például a zenében?

P. M.: Találkozás a muzsikával. A zenével való találkozásom majdnem sikertelen lett, mert édesapám, aki Debrecen egyetlen akkori hangversenyzenekarában hegedült másodmagával amatőrként, mindenképen hegedűst akart belőlem nevelni, de én falsul hegedültem, s ezért általában ő hegedült el engem. Érettségi után viszont valahogy bekerültem a Hajdú Megyei Népi Együttes kórusába, ami profi színvonalú amatőr együttes volt. A basszust erősítettem. Így részt vehettem Mozart Requiemjének és Haydn Évszakok című oratóriumának előadásában nagyzenekarral együtt, ami felejthetetlen élmény. Mióta a legnemesebb hangszerrel, az emberi gégefővel muzsikáltam, minden zenét másképpen hallgatok, mint azelőtt.

E. L.: És a festészet? Önálló kiállításod volt nemrég. Hogyan kezdődött?

P. M.: Találkozás az ecsettel. Olyan sikerrel festettem le minden rajzórán a Félegyházi tanár úr zöld, velúr kalapját, hogy meghívott a rajzszakkörbe, s nekem ezért nem kellett fizetni. Így kezdődött, aztán a Debreceni Képzőművészeti Körben korrepetálták munkáimat, amiben legérdekesebb számomra az aktok rajzolása volt. Sana’a-ban, ami az akkori Észak-Jemen fővárosa volt, ahol egy évig dolgoztam, nem volt divat a falakat festményekkel díszíteni. Mi magyarok meg vágytunk erre, s ezért a raktárból kért ládák farostlemez oldalaira kezdtem el dolgozni, hol hazai tájat, hol egy kis virágot megjelenítve. Mikor család nélkül, magam maradtam Sana’a-ban, egy ebédmeghívásért már mázoltam valamit.

E. L.: Visszakanyarodva a szakmához. A tudás és tapasztalat megszerzéséhez rögös út vezet. Gondolom te is megtapasztaltad. Voltak kudarcélményeid?

P. M.: Találkozás a röntgenes neveléssel. Hamar beosztottak ügyeletesnek. Sok-sok sérült emberről készült felvételt kellett leletezni éjszakánként, rettentő álmosan. Másnap tovább dolgoztunk. Ez fárasztó volt, néha hiba is csúszott a ténykedésbe, ami másnap reggel derült ki, amikor a nagyok átnézték az éjszakai termést. A mai napig emlékszem a letolásra. Szatai adjunktus úr – mert akkor még a tanársegéd is úr volt és nagy ember, az adjunktus meg még annál is nagyobb – talált egy impressziós koponyatörést, amelynél nem írtam le az impresszió tényét. Áthívatott és kegyetlenül lepocsékolt. Az impressziós koponyatörés jellegzetes röntgenképét egy életre megjegyeztem.

E. L.: A szakmai számonkérésnek ezt a módját magam is ismerem. Szoktuk mondani, mi poroszos, feudális vonásokkal jellemezhető iskolát jártunk. Hátrányaival együtt voltak példaképeink, akikre ma is büszkék vagyunk. Tanszékvezetőként hogyan kezelted egyes tanítványaid nem tetsző viselkedését? Visszaemlékszel esetekre?

P. M.: Találkozás a tiszteletadással. Amikor bejött az előadó a tanterembe, az egész évfolyam felállt, az előadó köszöntötte a megjelenteket. Semmitmondó szokásnak tűnik, de benne van az egymás iránti kölcsönös tisztelet és megbecsülés. Erről aztán kezdtek a hallgatók leszokni. Én addig álldogáltam a pulpitusnál, míg rá nem jöttek, hogy a radiológia előadás ezzel kezdődik. Aztán már ment automatikusan. Én is mindig meghajoltam az évfolyamot köszöntve. Az egyik szigorlatra váró hallgató kötött pulóverben várta a folyosón, hogy rá kerüljön a sor. – Maga szigorlatozni jött? Így? Nekem mindegy! – köszöntöttem. Mikor bekerült a szigorlatra, egy két számmal kisebb kabát volt rajta, majd szétrepedt. A szegény portás meg kabát nélkül, ingben ült addig a bejáratnál.

E. L.: Az egyik angol nyelvű tantermi előadásom alatt egy hallgató „Hé, doktor!” kezdéssel szólt közbe, mert kérdése volt az elhangzottakkal kapcsolatban. Előtte kólás üveg és szendvics. Mégsem éreztem tiszteletlennek. Más világból jött. Ez különbözik attól, amiről eddig beszéltünk. Nekünk is változni kell. Így látod te is?

P.M.: Találkozás az alkalmazkodással. A világ körülöttünk gyorsan változik. Nem is minden része tetszik az újabb viszonyoknak, dolgoknak. Milyen mértékben tegyem magamévá az újat, ami eltér attól, amit a sajátomnak vallok? Ez életünk egyik legnagyobb dilemmája. Nem lehet szembemenni az új „trendekkel”, ez világos, de toljam-e én is a szekeret ugyanabba az irányba? Milyen erővel? Vagy csak úgy tegyek, mintha tolnám? Nehéz kérdések.

dr. Engloner László