– Kedves Professzor Úr! Kedves Jóska! Mindenekelőtt köszönettel tartozunk neked, hogy elfogadtad ezt a nyilvános beszélgetést. Célunkat korábban megfogalmaztuk: szeretnénk megismertetni szakmánk kiválóságait azokkal, akik akkor még meg sem születtek, amikor a mai szakmai éllovasok már iskolát teremtettek a radiológiában.
Fiatal kollégákkal beszélgetve vált világossá, hogy erre szükség is van, hiszen a múlt ismerete nélkül nincs kiteljesült jelen. Szakmai életutad állomásai párhuzamosak a technikai fejlődéssel, a robbanásszerű folyamatot már akkor hirdetted, amikor legtöbben csak kapiskáltuk, milyen hozadéka lehet valójában. Csak emlékeztetőül: a 70-es években az ultrahangvizsgálatok klinikai jelentőségét kérdőjelezte meg nagyhírű igazgatónk, a zseniális menedzser professzor. Abban az időszakban, amikor ő az elsők között ismerte fel annak szükségességét, hogy munkatársait – köztük téged is – folyamatosan delegálja a neves – akkori szóhasználattal – „nyugati” intézményekbe. Első kérdésem ezzel kapcsolatos: milyen feltételekkel lehetett legálisan átlépni a vasfüggönyön, milyen céllal és eredménnyel?

– Medikus éveim alatt Zsebők professzor, aki akkor az I. Sebészeti Klinika röntgenosztályának vezetője volt docensként, egy speciálkollégiumot vezetett diagnosztikus radiológia témában, amelynek én is tagja voltam. Végzésünkkor, 1962-ben ígéretet kaptunk, hogy radiológiai pályafutásunkat, amennyiben a későbbiekben arra mód nyílik, támogatni fogja. Székesfehérvári központi gyakornokként, 1965-ben hívott a Radiológiai Klinikára, ahol a klinika különböző munkahelyein dolgoztam, de túlnyomórészt a neurológiai klinikai részlegen. 1966-os szakvizsgám után közölte velem, hogy az Utrechti Állami Egyetem radiológusokat keres, és engedélyt adott arra, hogy reá hivatkozva vegyem fel a kapcsolatot az utrechtiekkel. Munkámat és személyi ambícióimat, elsősorban neuroradiológiai érdeklődésemet az utrechtiekkel ismertettem, pozitív válaszukat követően beadhattam kérelmemet az ösztöndíjtanácshoz, melyben engedélyt kértem tanulmányútra. Mintegy három év várakozás után, 1970-ben kaptam meg fél évre az engedélyt, amelyet kérésemre egy fél évvel meghosszabbítottak. Kiutazásomhoz hivatalos útlevél és érvényes „ablak” kellett, amit megkaptam. A tanulmányút így egy évre szólt, 1970 októberétől 1971 szeptemberéig. Itthon hagyott feleségem 1971 februárjában szült, de fiúgyermekünk livid asphyxiában született és csak tíz percig élt. Feleségemet támogatandó, három hétre hazajöttem Utrechtből, holland főnököm engedélyével és tanácsára. Ezt követően fél évig kérelmeztük feleségemmel, hogy meglátogathasson, de az engedélyt, útlevelet és „ablakot” a holland úthoz csak hazaérkezésemet követő 12 óra múlva kézbesítette a hatóság. 1972-ben született kislányom Júlia, életem „mesterműve.” Jelenleg neurológus és rehabilitációs szakorvos,  az OITI stroke-részlegén dolgozik, unokámnak, Józsinak az édesanyja.
A legális külföldi ösztöndíjas utazáshoz egyéb feltételt nem kellett teljesítenem. Az előbbiekben vázolt események miatt nem voltunk igazán boldogok, az ösztöndíjtanács nem járult hozzá a feleségem utazásához. Az utazásom célja az volt, hogy korszerű ismereteket szerezzek a neuroradiológia területén. Tanítóim Hollandiában H. Verbiest idegsebész, K. A. Klinkhamer radiológus és W. H. A. M. Mali radiológus professzorok voltak, többek között. Az eredményről talán neuroradiológiai munkásságom tanúskodik, számos tanítványomra méltán vagyok büszke. Az első holland út kézzelfogható eredménye egyébként egy bogárhátú VW volt, amit kilenc évig használtam. A hazai tájékra importált módszerek és gondolkodás talán élénkítette a neuroradiológusok szorgalmát.

– Folytatódott-e a szakmai-baráti kapcsolat hazatérted után is?

– Hollandia személyes tapasztalataim alapján második hazám lett. Kiterjedt barátságot kötöttem számos holland kollégával, amikor a neuroradiológiában újabb eredményeket hozó eljárások születtek, mindig igyekeztem azokat a gyakorlatban is megismerni, így 1983-ban két hetet, 1987-ben három hónapot, 1992-ben három hetet, 1997-ben három hónapot töltöttem Utrechtben az Egyetemi Kórházban, a Radiológián. Vendégprofesszorként 1997-ben a stroke CT- és MR-diagnosztikáját oktattam. Holland kollégáim minden magyar radiológuskongresszusra testületileg eljöttek 1971 és 1984 között. Több tanítványomat látták három-négy hónapos tanulmányútra vendégül.

– A neuroradiológia is forradalmi átalakuláson ment keresztül. Abban az időszakban töltöttem nálad fél évet, amikor a térszűkítő intracranialis gócok kimutatására a carotis communisok direkt punkciójával, lapváltó nélküli finom ráccsal végzett angiográfiák voltak használatosak. Ma szinte hihetetlen, hogy sok finom diagnosztikai jelből kellett levonni következtetéseket. Az általad készített frakcionált PEG-vizsgálatok során láttam először nervus olfactoriust élőben. Ezekről a vizsgálatokról ma már sokan nem is hallottak. Látni még MIMER III-at? Esetleg múzeumban?

– Felvetésed a szívemből jött! A digitális képalkotás korszaka előtt is sok mindent  lehetett vizsgálni, a szép képek szinte képzőművészeti élményt nyújtottak, persze ez csupán nosztalgia ma, amikor a spirál-CT, az MR, a PET-CT és az MR-PET a molekuláris diagnosztika lehetőségeit nyújtja. Fáradozom oktatási anyagok összeállításával, hogy meglehetősen nagy képarchívumom segítségével bepillantást nyújtsak az „ántivilágba” tematikus esetgyűjtemények segítségével.
Köszönöm a frakcionált PEG megemlítését. Gyönyörű vizsgálatok voltak, tézisemet is ebből írtam, de kellemetlen és kockázatos vizsgálat volt, méltán kimúlt. A képek olvasása is nagy gyakorlatot igényelt, a CT- és különösen az MR-érában nincs létjogosultsága. Az utolsó MIMER-III-mal az OPNI-ban dolgoztam, minden kiválósága ellenére nem érdemelt múzeumi elhelyezést tudomásom szerint.

– Híres vagy olvasottságodról. Szenvedélyes előadó vagy. Az embernek néha az az érzése, hogy megfeledkezel a hallgatóságról, olykor a rendelkezésedre álló időről is…

– Szenvedélyes előadó vagyok, de miért csinálna valaki valamit szenvedély nélkül?

– A mai korszerű neuroradiológia művelését az irodalmi ismereteiden kívül hol sajátítottad el? Bár említetted hollandiai szakmai útjaidat, de ez a folyamat később is folytatódott.

– A korszerű ismereteket főként Hollandiában szereztem, továbbá az Európai  Neuroradiológus Társaság kongresszusain, továbbképzésein, szimpóziumokon sajátítottam el. (Magam is rendeztem Európai Neuroradiológus Kongresszust 1995-ben, Budapesten.) Sokat tanultam tanítványaimtól: dr. Barsi Pétertől, dr. Veres Róberttől, dr. Vörös Erikától, dr. Komoly Sámueltól, dr. Bodrogi Lászlótól, dr. Kocher Iréntől, de megpróbálva arányt tartani, a további felsorolástól eltekintek.

– Pályád során voltak kitérőid. Ezek kényszerű vagy önként vállalt lépések voltak?

– Kitérőim kényszerhelyzetekből adódtak, a kényszer pedig mindig az volt, hogy a korszerű gépek után vándoroltam, és mivel a neuroradiológiát CT, majd MR nélkül művelni a XX század vége felé nem lehetett, oda igyekeztem, ahol ezt tehettem. Sokszor nem jól sikerült.

– A Neuroradiológiai Tanszék megalakulása sem volt zökkenőmentes. Emlékszem, hogy kinevezett egyetemi tanár voltál, amikor egy váltás, majd visszatérés után az akkor bevezetett habilitációra köteleztek. Magam is ott ültem a bizottságban – értetlenül. Az akkor már kinevezett egyetemi tanárok mentesültek a habilitációs eljárás alól, automatikusan megkapták. Te akkor éppen nem egyetemi tanári minőségedben dolgoztál?

– A dupla egyetemi tanári kinevezés kérdésével nem igazán szívesen foglalkozom, te jól összefoglaltad az ezzel kapcsolatos furcsaságot! Az 1998-as habilitáció egy kicsit „csak azért is” jellegű volt, de a Semmelweis Egyetemen, amely nekem is alma materem, sok barátom volt és van, és bár szívesen oktatok-előadok Pécsett és Szegeden, néha Debrecenben is, mégis úgy gondoltam, ha a Mindenható úgy rendelkezett, hogy az általam alapított tanszéket professzorként csak  úgy vezethetem, ha habilitálok, hát azt a Semmelweis Egyetemen kell megtennem.

– A neuroradiológia önálló diszciplina lett, csak szakvizsgával megszerezhető képesítés. Önálló tudományos társaság vagytok, amelynek örökös elnöke vagy. Tanítványaid legmagasabb elismerése ez.

– A Neuroradiológiai Társaság megalakulása és aktivitása a legnagyobb dicsőség, de nem szabad elfelejteni, hogy a társaságnak van egy első örökös elnöke, Deák György professzor, aki alapvető úttörő szerepet játszott a társaság korai éveiben, 1989–92 tájékán, és akinek múlhatatlan hálával tartoznak a társaság tagjai éppúgy, mint az alapító tagoknak, akik felsorolása hosszú lenne. Közelebbit és részletesebbet a dr. Fornet Béla szerkesztésében megjelent, A magyar radiológia története című műben és az ESNR 1992–96-os emlékkönyveiben publikált összefoglalóimban lehet találni.

– Ismeretes elkötelezettséged a zenével.

– Valamikor klasszikust és jazzt is játszottam, zongorán és tangóharmonikán. Ma már igen gyengén zongorázom, de néha azért – főként vörösboros hangulatban – leülök a zongora mellé.

– Tudom, hogy a Balaton mellett vásároltál egy telket, több mint három évtizede. Feleségeddel együtt egy földi paradicsomot varázsoltatok oda. Minden növénynek ismered a latin nevét is. Ez a helyet tanítványaid is gyakran látogatták. Ma is így van?

– A siófok-sóstói miniatűr paradicsomunk hosszú ideig minden évben tanítványaim és munkatársaim kedves találkozóhelye volt, szeretett növényeim mindannyiunknak sok örömet szereztek. Tervezem, hogy visszaállítom a kert szépségét, és barátaim, remélem, megint szívesen néznek körbe, és közben a Balaton közelségét is kihasználják. Gyakori vendégeim tanúsíthatják, hogy még mindig tudok egy kicsit főzni.

Egy régi kép lányával, Júliával

– Feleséged mindenben társad volt. Nem volt szakmabeli, de nagyon sokszor elkísért konferenciákra. Beszélnél erről?

– Örök barátom, életre szóló társam, szerelmem, feleségem betegsége miatt 2007-től egész addigi életünk megrokkant. A tüdőrák közel négyéves küzdelem után, 2011. január 25-én győzött. Nagybeteg társam ápolása energiáimat elvitte, így csak hézagos törődés jutott a kertnek.

– Egy ideig kevesebbet láttunk, hallottunk. Most visszatérni látszol, túl a hetvenen. Hogyan sikerül – sikerült – feldolgoznod életed nehéz időszakát? Milyen kapaszkodók segítenek?

– Szomorúan megélt szabadidőm teszi lehetővé, hogy visszatérjek barátaim, kollégáim szakmai közösségébe, szeretett tanítványaim és munkatársaim pedig eddig is sokat segítettek abban, hogy a nyakamba szakadt sok bajt elviselhessem.

A szerző megjegyzése: Itt be is fejeződik az interjú. A tanítványok egyikének megemlítettem, hogy milyen szeretettel és megbecsüléssel beszél róluk a professzor. A kölcsönösség kétségbevonhatatlan, sőt, megtudtam azt is, hogy a mai napig ámulnak Jóska kiemelkedő lexikális tudásán és memóriáján. Azt is el kell mondanom, hogy a riport személyesebb jellegű a korábbiaknál. Bár felhatalmazást kaptam Jóskától, hogy ezen némiképpen módosítsak, de nem tudom megtenni…Ilyennek szeretjük, tiszteljük.