Az interjú nyomtatásban megjelent: Magyar Radiológia 2010;84(4): 267-269.

Nem titok, hogy a Magyar Radiológia fôszerkesztôje, Lombay Béla professzor célul tûzte ki, hogy szakmánk kiválóságairól riport formájában írásos anyagok készüljenek. Legfôbb indok az, hogy megismerjék ôket azok a fiatal kollégáink, akik szerencsére találkozhatnak velük konferenciákon, de keveset tudnak róluk. Pedig részesei szakmánk alakításának, új diszciplínák megteremtésének. Hazai és nemzetközi elismertségük révén iskolát teremtettek, számos kolléga szakmai karrierjét egyengették itthon és külföldön.
Csernay László professzort joggal aposztrofálhatjuk orvosgenerációk példaképének. Pontosan egy éve olvashattunk a Medical Tribune-ben egy riportot róla (Dr. Kazai A. Opera, számítógépek és összefogás: A magyar nukleáris medicina atyja. Medical Tribune VII. évf. 23. szám, 2009. november 19.), de a XXIV. Soproni Ultrahang Napok alkalmából a „radiologia.hu” portálon is készült vele interjú. A kérdezô: Engloner László.

– Kedves Professzor Úr! Kedves Laci! Nem változtál, amióta ismerünk. Jelen vagy sok szakmai konferencián, így tapasztalhatjuk, hogy sem a külsô jelek, sem csökkenô szakmai teljesítményed nem utal a korodra. Belgyógyászként 21 évig dolgoztál, majd az izotópdiagnosztika hazai megteremtôjeként tartanak számon. Szegeden 1976-ban a Nukleáris Medicina Intézet vezetô egyetemi tanára lettél. Késôbb a radiológiai tanszéket vezetted. Hosszú idôn át az egyetlen akadémiai doktorként csak segítségeddel szerezhettek minôsítést a radiológusok. Egyike vagy a Zsebôkemlékérem kitüntetettjeinek. Tudjuk, hogy a komolyzene életed része, különösen Wagner. Azt hiszem, a felsorolás korántsem teljes… Szeretnénk többet tudni rólad! Beavatnál bennünket életutad egyes szakaszaiba?

– Székesfehérváron születtem 1931-ben. 1939-ben, a Felvidék visszacsatolásakor édesapámat Losoncra helyezték számvevôségi fônöknek, így odaköltöztünk. Szép hat évet töltöttem ott, majd a szlovákok 1945 májusában egy 50 kg-os csomaggal kiutasítottak bennünket. Mindenünk ott maradt. Visszakerültünk Székesfehérvárra. 1950-ben szülôvárosomban érettségiztem. Így aztán 60 év szegedi élet után is fehérvárinak vallom magam.
Az egyetemet már Szegeden kezdtem, mert apámat 1946-ban oda helyezték. Szakkörösként elôbb az Orvosvegytani Intézetben, majd az I. Belgyógyászati Klinika gasztroenterológiai laboratóriumában tevékenykedtem. Ifj. Hetényi Géza 1956-ban, végzésem után az Élettani Intézetbe hívott, de a sok disszidáló miatt már 1957. januárban az édesapja vezette I. Belgyógyászati Klinikára kerültem. Ott haladtam elôre a ranglétrán, Hetényi Géza halála után Julesz Miklós, majd Varró Vince beosztottjaként. Közben megszereztem adjunktusként a kandidátusi fokozatot, majd docens lettem.

Varró Vincével több mint 20 éven keresztül dolgoztam együtt, elsôsorban experimentális és klinikai gasztroenterológiai témákon. 1964-65-ben egy évet töltöttem Erlangenben Humboldt ösztöndíjasként. Belgyógyászati pályafutásom utolsó 10 évében Julesz Miklós megbízásából klinikai munkám mellett a klinika izotóplaboratóriumát is vezettem. 1976-ban Petri Gábor rektor kezdeményezésére létesített önálló központi nukleáris medicinai laboratórium vezetését nyertem el egyetemi tanári rangban.

– Miért lettél belgyógyász?

– Már tanulmányaim során világossá vált elôttem, a belgyógyászati differenciáldiagnosztika logikus gondolkodást kívánó lényege érdekelt, emellett gyakorlatvezetôm, Hetényiné Scossa Karolina is biztatott erre. Elôször nem sikerült a Hetényi-klinikára bejutnom, arra csak pár hónappal késôbb, 1957 elején kaptam lehetôséget.

– Miért váltottál az izotópdiagnosztikára?

– Experimentális vonzódásom miatt 1962-ben Julesz Miklós, az akkor még gyakorlatilag kísérletes munkákkal foglalkozó izotóplaboratórium vezetését rám bízta, ami – tekintve fiatal tanársegédi rangomat – szokatlan volt a klinika addigi hierarchiájában. Humbolt ösztöndíjam idején állatkísérleteket végeztem rubídiumizotóppal. Németországban azokban az években indult a klinikai nukleáris medicina szervezése, és ebben késôbbi hû barátommal, Fridrich Wolffal mûködhettem együtt. Hazatérve, Julesz hozzájárulásával és a Gamma Mûvek hathatós támogatásával, átprofilíroztam a szegedi laboratóriumot is. Emellett még 12 évig a belklinika egyik osztályát is vezettem. Az évek során a nukleáris medicina szegedi mûvelése, országos szervezése már nem volt idôben összeegyeztethetô a belorvosi tevékenységgel, ezért azzal kénytelen voltam szakítani.

– Hogyan sikerült elérned, hogy a zárt határok idején is rendszeresen utaztál és utaztattál fiatalokat „nyugati” orvoskonferenciákra?

– Erlangeni hazatérésem idején a Gamma Mûvek éppen megkapta a KGST-országok orvosi izotóp mûszergyártási feladatát. Így, miután egy évig a „nyugati” német nukleáris medicina felfutásának központjában dolgoztam (Erlangen: Siemens; Frizeke- Hoepfner), bevontak mint orvosi tanácsadót a különbözô fejlesztésekbe. Ettôl kezdve elôször a KGST-tagállamokban rendezett kongresszusokra, kiállításokra, tanácskozásokra utaztattak, késôbb mint orvosi fôtanácsadót Nyugatra is magukkal vittek. Német kapcsolataim révén sikerült több munkatársamat Humboldt ösztöndíjhoz vagy német munkavállaláshoz juttatnom. Amikor munkacsoportommal a számítógépes képfeldolgozásban eredményeket értünk el, a nyugati részvételek még gördülékenyebbek lettek. 1986-ban az SNME (Society Nuclear Medicine Europe) elnökévé választottak és megbízást kaptam az SNME és a konkurens másik európai társaság, az ENMS 1987-es egyesülési kongresszusának budapesti megrendezésére.

– Mi volt a témája az akadémiai doktori értekezésednek?

– Az orvostudomány doktora címet 1985-ben kaptam meg, az 1984-ben írt „Számítógépek alkalmazása a nukleáris medicinában” címû értekezésem alapján. Errôl egy kis történetet el kell mondanom: 1969-ben Rómában teljesen véletlenül találkoztam az 1956 óta nem látott mentorommal, ifj. Hetényi Gézával és feleségével. Utóbbi, amikor meglátott, felkiáltott: „Hiszen ez a Lacika, csak kevesebb a haja!” Géza kérdezte, hogy van-e Szegeden számítógép, mert a nukleáris medicinában a jövô a számítógépeké. Hazaérkezésem után felkerestem Kalmár László akadémikust, a magyar számítástechnikai oktatás úttörôjét, aki a Szegeden munkába állított MINSZ-22 gépen gépidôt biztosított, és adott mellém egy akkor végzett matematikust, Csirik Jánost is. Értekezésemben 15 év eredményeit foglaltam össze.

– A Szegedi Orvostudományi Egyetem Radiológiai Klinikája igazgatója voltál hosszú éveken át. Nem szokványos a te életutad. Mi a titka a sokoldalúságnak?

– Vadon professzor távozása után Fráter rektor felkért, hogy egy évig vezessem a radiológiai klinikát. Az egy évbôl öt és fél év lett. Igyekeztem a klinika munkatársainak továbbra is megfelelô munkakörülményeket biztosítani, a klinika tevékenységét racionalizálni és a tudományos munkát fellendíteni. Lehet, hogy vezetôi stílusom kissé szokatlan volt, de visszagondolva, nem volt eredménytelen. Az ezen idô alatt tudományos fokozatot szerzett munkatársaim – Morvay Zita, Vörös Erika, Nagy Endre – ma már a Magyar Radiológia Társaság vezetô pozícióiban eredményesen tevékenykednek. Idôközben, 1993-ban Szegedre hoztam a Nemzetközi Egészségügyi Központot, amely a betegellátás, az oktatás minôségének jelentôs javítását biztosította a Szegedre telepített MRI-vel és második CT-vel, és megélhetési segítséget adott az ott dolgozó, általam válogatott csapatnak. Három intézet (Nukleáris Medicina, Radiológiai Klinika, Nemzetközi Egészségügyi Központ) egyidejû vezetése néha elfárasztott, de sohasem kedvetlenített el. Titkom nem volt, ma sincs. Imádom a kihívásokat, a munkát és a sikereket. Egyesek szerint munkamániás, szerintem sikerorientált személy vagyok.

– Hogyan tudod követni szakmánk szédítô gyorsaságú fejlôdését?

– Igyekszem, de ez egyre kevésbé sikerül. Sokat olvasok; elképedve látom a fantasztikus elôrehaladást, fôleg saját közvetlen érdeklôdési területemen, a számítógépes képfeldolgozás terén. Valóban elképesztô a fejlôdés az elmúlt 20 évben, nem beszélve 1969-rôl, amikor magam kezdtem ezzel foglalkozni, és koránt sincs vége.

– Hogyan látod, a szakorvosképzés hogyan képes ehhez igazodni?

– A mai, korszerû radiológia egyre inkább a digitalizált képek számítógépes feldolgozásával operál. Ezért elengedhetetlen, hogy a szakorvosjelöltek számítógépes ismeretei erre a feladatra alkalmassá tegyék ôket. A graduális oktatás során ezen ismeretek elsajátítása hagy némi kívánnivalót, ezért fontos, hogy a szakorvosképzés során ez a hiány pótlásra kerüljön. Mi Szegeden már lassan 15 éve a medikusgyakorlatokat elôre összeállított képi tartalommal, kvízkérdésekkel fûszerezve számítógépes monitorokról tartottuk, sôt, a radiológiai szigorlaton a képek elemzését is számítógépes monitorról kellett a vizsgázónak végeznie. Alapvetô, hogy a korszerû szakorvosképzés a folyamatosan és rohamosan változó technikai fejlôdéshez és ezzel egyidejûleg a klinikai szakmák változásához is igazodjon.

– Véleményed szerint miért nem változott a radiológusok helyzete hazánkban? – gondolok itt az egyre erôsebb leterheltségre, a fizetések aránytalanul alacsony voltára, az elvándorlás fenyegetô veszélyeire.

– Sajnos változott, de fordítva! Hazánkban a klinikai szakmákban az utolsó évek során eluralkodott a jelentôs többletjövedelmet biztosító, adómentes paraszolvencia (finomabb kifejezéssel hálapénz). Az úgynevezett sugárártalmi pótdíj és munkaidô- kedvezmény gyakorlatilag megszûnt, ami hiányszakmák kialakulásához vezetett. A fiatalok egyre kevesebb perspektívát láttak itthon a mi egyik legdinamikusabban fejlôdô szakmánkban, ellentétben a Lajtán túli helyzettel. Eredmény: menynyiségileg és sajnos minôségileg is – tisztelet a kivételnek – csökkent az utánpótlás. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a klinikus szakmák egy része, nem tekintve valódi partnernek a radiológust, részben negligálta a véleményeket, részben igyekezett saját kezébe venni a vizsgálatok kivitelezését és fôleg az eredmények értelmezését. Így nem lehet azon csodálkozni, sem elítélni, hogy a radiológusok jelentôs része több munkát vállalva próbálja pótolni jövedelmét, illetve sokan a távozás mezejére lépnek, hogy jóval kevesebb energiával, nagyobb megbecsüléssel megsokszorozzák jövedelmüket.

– Közismert a komolyzene iránti rajongásod. A közelmúltban veled készült riportokban is szó esett errôl. Hallottam és láttam az opera világából összeállított érdekes elôadásodat évekkel ezelôtt egy orvoskonferencián. Mivel jellemeznéd a zene és az orvostudomány mûvészetének párhuzamosságát?

– Zongorázni tanultam, így kerültem a zene élvezetének világába, de bécsi zongoránkat sajnos elvesztettük. Hat év szünet után a szegedi konzervatóriumban fuvolázni kezdtem, de ezt két év után az egyéb feladataim miatt (kosárlabda, demonstrátorság az Orvos Vegytani Intézetben) abbahagytam. Az operák iránti permanens vonzódásom 16 éves koromban Szegeden kezdôdött. Wagner Lohengrinjét láttam, ami annyira elbûvölt, hogy azóta nem tudtam sem az opera, sem Wagner hatása alól szabadulni. A családban egyébként anyai nagyapám unokatestvére, Venczell Béla a Ney Dávid és Székely Mihály közötti idôszakban a Magyar Királyi Opera vezetô basszusa, örökös tagja volt. Összegezésként elmondhatom, hogy a hazai színházakon kívül 49 operaházban 102 elôadást élveztem a világban, köztük az évek során Bayreuthban nyolc Wagner-operát. Megszûnéséig több mint 15 évig voltam az Operaélet címû folyóirat egyetlen vidéki szerkesztôbizottsági tagja, sok neves, kiváló karmester, operaénekes ismerôs barátságával is büszkélkedhetem. Közülük is kiemelkedik Gregor Józseffel való, csaknem 20 éves mély, szoros barátságom, amelynek Jóska négy évvel ezelôtti szomorú halála vetett véget.
Közismert az orvosok vonzódása a zenéhez, akár aktív mûvelôként, akár lelkes élvezôjeként. Sokat gondolkodtam errôl, sok okos írást, megszívlelendô nyilatkozatot olvastam, hallottam. A vélemények zömével egyetértek. Én magam még nem választottam az orvosi pályát, amikor opera és zene iránti imádatom kialakult, azt pedig, hogy esetleg ezért választottam az orvosi hivatást, csupán spekulációként vélelmezhetem.
 

englonerl@gmail.com

László Engloner