Rács
A RadiWiki wikiből
A rács egy olyan eszköz, mely a radiográfiai kép kontrasztját hivatott javítani. Ha a röntgensugár egy testen keresztülhalad, az elsődleges fotonokkal háromféle dolog történhet:
1. kölcsönhatás nélkül keresztülhaladnak a testen,
2. a testben abszorbeálódnak,
3. kölcsönhatásba lépnek és irányt változtatnak.
Azok a fotonok, melyek kölcsönhatás nélkül áthaladnak a testen, a filmet elérve fogják a radiográfiai képet alkotni és ezek azok a fotonok, melyek hozzájárulnak a radiográfiai kontraszt kialakításához. A kontraszt abból ered, hogy bizonyos fotonok kölcsönhatás nélkül áthaladnak a testen, míg mások abszorbeálódnak (fotoelektromos abszorpció). Bár a fotoelektromos abszorpció során az elsődleges foton helyett egy másodlagos foton keletkezik, ez utóbbi energiája rendkívül gyenge és ezért a környező szövetekben gyorsan abszorbeálódik. Az elsődleges sugárzás egy része, mely kölcsönhatásba lép és a kölcsönhatás következtében irányt változtat, szórt sugárzássá alakul (Compton-szóródás). A szórt fotonok elég energiával rendelkeznek ahhoz, hogy a vizsgált testet elhagyják és a filmmel kölcsönhatásba lépjenek. Mivel ezek a fotonok irányukat megváltoztatták, ezért az általuk a filmen okozott denzitás a páciens anatómiájával nem függ össze, diagnosztikus értékkel nem rendelkeznek. A szórt fotonok tehát a film egész területén egy általános denzitás emelkedést okoznak, mely a kép elszürkülésében, illetve csökkent kontrasztjában jelentkezik. Fontos emlékezni arra a tényre, hogy a csőfeszültség (kVp) növelésével a Compton-kölcsönhatás aránya emelkedik, tehát minél nagyobb a kVp, annál nagyobb a szórt sugárzás mennyisége és annál inkább romlik a kontraszt. Mivel a szórt sugárzás forrása maga a páciens, ezért logikus feltételezésnek tűnik, hogy a szórt sugárzás mennyiségét maga a páciens is befolyásolja. A szórt sugárzás növekszik a besugárzott szövet térfogatával és a szöveteket felépítő atomok rendszámának csökkenésével. A besugárzott szövet mennyiségét (térfogatát) a szövet vastagsága és a mezőméret határozza meg. A szöveti vastagság lényegében adott, ugyanakkor a mezőméretet a sugárnyalábkontroll módszerekkel a minimumon tudjuk tartani. A szövetet felépítő atomok rendszáma szintén befolyásolja a szórt sugárzás mennyiségét, mégpedig úgy, hogy minél nagyobb az átlagos rendszám, annál nagyobb a fotoelektromos abszorpció aránya és természetesen annál kevesebb szórt sugárzás keletkezik. Így például kevesebb szórt sugárzás keletkezik a csontokban, mint a lágyrészekben, melynek oka a kölcsönhatásba lépő atomok mennyisége (sűrűség) és fajtája.
Összefoglalva tehát a szórt sugárzás mennyisége növekszik
1. a vizsgált testrész vastagságával,
2. a mezőmérettel,
3. a szövetet felépítő atomok rendszámának csökkenésével.
Mivel a rácsokat a nemkívánatos szórt sugárzás abszorpciójára alkalmazzák, ezért fontos a vastagabb és nagyobb testrészek vizsgálatánál, valamint magas kVp technikáknál használni. Általános szabályként elfogadható, hogy rácsot akkor kell használni, amennyiben a vizsgált testrész vastagsága a 10 cm-t meghaladja, vagy a kVp 60-nál több. A rács nem más, mint egy vékony, lapos, négyszögletes eszköz, mely vékony ólomcsíkokból és a közöttük lévő sugáráteresztő anyagból épül fel. Az ólomcsíkok nagyon vékonyak és a köztük lévő anyag, például alumínium, általában vastagabb. Az első rácsot egy amerikai radiológus, Gustav Bucky 1913-ban készítette, ezért a rácsokat gyakran Bucky-rácsnak is hívják.
Manapság számos rácsfajtából választhatunk. Ahhoz, hogy a megfelelő rácsot válasszuk ki egy adott vizsgálatnál, érteni kell a rács működését és felépítését, mely utóbbinak három fontos szempontja: a rács anyaga, a rácshányados és a rácsfrekvencia.
