2017. szeptember 26. kedd, Jusztina napja
Röntgengépszerelőből multimodális radiológus - Péter Mózes emeritus professzorral beszélgettünk a 80. születésnapjára rendezett ünnepi szimpózium alkalmából
Szerző(k): radiologia.hu - Dr. Lánczi Levente
Dátum: 2016-09-16 10:42:58
küldés levélben nyomtatás nyomtatás pdf domkumentumba
Péter Mózes professzor a radiológia univerzális történelmének második felében annak aktív résztvevője, mi több irányítója volt. Érettségit követően röntgenkészülék-szerelőként kezdte, az egyetem után volt kultúros, lehetett volna akár sebész vagy szülész. Két évet töltött Jemenben, számos új radiológiai módszert honosított meg Debrecenben és Magyarországon. A rendszerváltást követően rektorhelyettesként működött és mind a mai napig, 80 évesen is teljes munkaidőben leletez, oktat. Végigkövette, ahogyan a lesajnált “röggönyös” szakma kitört a sötétkamrából és a medicina egyik legizgalmasabb területévé vált, s lett ő is igazi multimodális radiológus.
Az, hogy valóban beleláthatunk az élő testbe, az X sugarak felfedezésének, majd a radiológiai módszerek hihetetlen fejlődésének köszönhető. Belegondolt már professzor úr abba, hogy a szakmánk 120 éves történelmének legutóbbi felének aktív résztvevője, mi több alakítója volt?
Igen, ez így van. 1954-ben érettségiztem, 1955-ben lettem elektroműszerész ipari tanuló, a szomszédos épületekben működő villamosműhelybe osztottak be, ahol a röntgenszerelőkhöz kerültem.
Ez tudatos választás volt akkor?
Nem, ez véletlenül alakult így. Másfél év után tettem szakmunkás vizsgát és így dolgoztam még fél évig a klinikán.
Mi volt a feladatuk?
Minden nap reggel a radiológia akkori vezetője, Rencz Antal tanár úr személyesen adta ki az eligazítást, hogy hol, melyik röntgenkészüléket kell javítani. Mivel szinte minden klinikán volt röntgen, ezért elég jól megismerhettem a telepet, az itt dolgozókat.
De hogyan is lesz ipari tanuló egy sárospataki, illetve debreceni kollégiumi diák?
Amikor a sárospataki kollégiumot államosították, visszakerültem Debrecenbe, így az utolsó két évet itt végeztem, szintén a református kollégiumban. Ekkor már két bátyám orvosként dolgozott, édesapám pedig a Református Kollégium igazgatója volt, egyszerűen nem fért bele, hogy én az orvosi egyetemre kerüljek.
Ahogy látom, vidáman gondol vissza ezekre az évekre.
Úgy gondoltam, hogy ha nem vettek fel az orvosi egyetemre, akkor keresek máshol lehetőséget arra, hogy hasznossá tegyem magam. Nem volt ez olyan nagy baj, mert az életnek olyan oldalát ismertem meg, amit az iskolapadban nem lehetett. Sokat tanultam azoktól az emberektől, akikkel egy műhelyben dolgoztunk: nem csak szakmát, hanem emberséget is.
Milyen volt 60 éve a debreceni radiológia?
Rencz Antal idejében még nem volt Röntgenklinika, a legtöbb klinikának viszont önálló röntgenlaborja volt, amikben összesen körülbelül 15 radiológus orvos dolgozott, az egyes klinikák beosztottjaiként. Rencz tanár úr az I. Sebészeti Klinika docense volt, de emellett ő tartotta kézben az általános radiológiát, ő tartotta az előadásokat, ő vizsgáztatott.
Mi változott a Röntgenklinika megszervezésével a hatvanas évek elején?
A klinika megszervezése nem volt egyszerű, mert a korábbi röntgenlaborok - és az ott dolgozók önállóságából le kellett adni, másrészt a klinikavezetők sem nézték jó szemmel, hogy az “ő radiológusaikat” egy új vezető alá vezénylik. A klinika megszervezését Jóna Gábor tanár úrra bízták, aki katona volt, korábban honvédorvosként szolgált. Alapvetően az volt a szemlélet akkor, hogy minden klinikán legyen röntgenlabor és ne kelljen a betegeket központi röntgenbe hordozni.
És ekkoriban a sugárterápia is a radiológiához tartozott. Foglalkozott ezzel is professzor úr?
Hogyne. A Radiológiai Klinika megalakulása után egy éven keresztül én voltam Jóna Gábor tanár úr “balkeze” - minden nap délre le kellett tennem az asztalára a másnapi terápiás terveket. Egészen az én intézetvezetésem végéig a klinikához tartozott a sugárterápia is.
Később aztán átnyergelt a diagnosztikára.
Igen, még a szakvizsgám előtt kineveztek a II. Belklinika röntgenlaborjának élére.
Ha egyetlen dolgot ki kellene emelnie a szakmában eltöltött hosszú évekből, mi volt az a fejlesztés, ami gyökeresen megváltoztatta a radiológia művelését?
Egyértelműen a képerősítő berendezések alkalmazása. Azelőtt a röntgen átvilágításkor sötétben dolgoztunk, a szem akkomodációjára volt szükség - vagy vörös szemüvegben, vagy a sötétben “kuksolva” készültünk elő. A mindennapi munkát nagyfokban segítette a képerősítő alkalmazása, és alapvetően megváltoztatta a radiológiai betegellátást.
Hogyan fordult az intervenció irányába professzor úr?
Az angio, az értágítás is nagyon érdekelt, és annak talaján kerültem közelebbi kapcsolatba az intervencióval. Belefogtam jópár olyan módszer hazai bevezetésébe, amit addig más nem végzett. Ezek között voltak olyanok, amelyek nem voltak sikeresek, akár szükségesek sem - ezek el is haltak. Ellenben néhány Debrecenben bevezetett módszer megerősödött és meghatározóvá vált az egész ország számára, például a TIPS vagy az RF kezelés.
Mi az igazi nehézség egy-egy új módszer bevezetése során? A klinikusok ellenállása?
Az. Másrészt komoly adminisztrációs munka is ez, rengeteg  bizottságon, intézményen kell keresztülvinni, ráadásul a finanszírozás kérdését is meg kell oldani. A betegek mindig nyitottak az újra, a korszerű módszerekre, velük nem nehéz elfogadtatni azokat. Mára már beállt egy egyensúlyi helyzet ebben, persze az egyes szakmák most is próbálják a “jobb” eljárásokat magukénak tudni, de ez korábban sokkal kiélezettebb volt.
De ha jól gondolom, annak idején a rektori vezetésben is sokat kellett “lobbizni”...
Igen, a rendszerváltás után, Gergely Lajos rektorsága idején voltam klinikai rektorhelyettes. Ebben az időszakban rengeteg változás történt, például mi vezettük be a teljesítményarányú finanszírozást. Nyilván voltak az új rendszernek károsultjai és kedvezményezettjei, amit kezelni kellett. De mi viszonylagosan szabad kezet, önállóságot adtunk az egyes klinikáknak. Ez nagy élénkséget váltott ki a klinikákon, az intézetek elkezdtek gazdálkodni. Valamint már ekkor megfogalmazódott az a gondolat, hogy a klinikán futó párhuzamosságokat szüntessük meg - például a belgyógyászati ellátás terén, ami később valósult meg. Ugyancsak felmerült az oktatás és betegellátás markánsabb elválasztása, ami szintén mostanában megy igazán végbe. Tehát az akkori gondolatok a későbbi intézményvezetések számára is meghatározóak voltak és komoly munkánk volt ezzel.
A menedzserképzés is innen ered?
Rektorhelyettesi időszakom legelején kiküldtek egy többhetes, kegyetlenül intenzív egészségügyi menedzserképző kurzusra. Ezeken a képzéseken öt tagú csapatok vettek részt a volt szocialista országokból. Itt szó szerint “átmosták” az agyunkat, ennek hatása lehetett az itteni változásokra is, később pedig én vezettem az egészségügyi menedzserképzést itt az egyetemen.
Annak idején a mammográfiás szűrés is ilyen nagy újdonságnak számított?
Már az “ősidőkben” is foglalkoztam emlővizsgálatokkal: műszaki emberként a hagyományos röntgenkészülékre mammográfiás feltétet készítettem. Mi kezdtük Hajdú-Bihar megyében a mammográfiás szűréseket, még 1999-ben. A szűrés 2001-től vált széles körűvé, országossá, ma a megye kb. egyharmadát szűrjük át, ez csaknem 10000 vizsgálat évente. Mi végzünk minden szükséges vizsgálatot a biopsziáig, és így adjuk át a betegeket az egyetemi klinikáknak.
A szűrésnek nagyon szigorú minőségellenőrzési kritériumai is vannak, kettős leletezés szükséges például a leletek kiadásához.
A mammográfiát tartom a radiológia technikai szempontból legigényesebb ágának: itt van szükség a legfinomabb felbontású képre. A képek értékelése is az egyik legbonyolultabb. Onnan is lehet ezt látni, hogy ezt a módszert tudták a legkésőbb digitalizálni. Ráadásul a betegutak megszervezése is speciális kihívást jelent. A szűrés alapvetően a modern egészségtudatos gondolkodás része, nem betegellátásé. Gyakran busszal 30-40 embert is beszállítanak vidékről, ezt is kezelni kell tudni.
A következő években mi lehet a radiológia meghatározó iránya?
Hozzátartozik a változásokhoz nagyon markánsan a radiológusok szerepének módosulása. Régen, egy-egy intézeti megbeszélésen alaposan meg kellett indokolni a vizsgálatkéréseket. Ma már ez nincs így, például mint egy fonendoszkópot, úgy alkalmazzák a klinikusok az ultrahangvizsgálatot.
Túlságosan nagy mennyiségű vizsgálatot kell elvégeznünk, amelyeknek egy részéről mi magunk is érezzük, hogy nem feltétlenül kellett volna ezt elvégeznünk, vagy nem az adott módszerrel.
Van visszaút?
A világ minden részén nehézségekbe ütközik az egészségügy finanszírozása, látjuk ezt mi is a TVK keretek kapcsán. Előbb-utóbb valahol határt fognak ennek szabni. A vizsgálóeljárások tekintélye talán nagyobb volt korábban, céltudatosabban vettek igénybe egy-egy módszert a klinikusok. Ma akárhány várót nyitunk, mind tele van betegekkel - ezért szétszórjuk a betegeket a diagnosztikus laborokba, majd a klinikusok begyűjtik a leleteket, s abból születik a terápia. A mindennapok során óriási a nyomás, ezért gyakran előfordul a “sürgős” és a “fontos” esetek összemosása.
És a technika terén mi lehet a jövő?
Technikailag nagyon sokat fejlődött és fejlődik mindegyik radiológiai módszer. Meg is lehetett figyelni egyfajta versengést a módszerek között, például az ultrahang esetén a color-doppler módszer bevezetése rengeteg beteget vonzott. De hasonlót látunk most például az emlővizsgálatok kapcsán is, ahol jónéhány módszer - például az emlő-tomográfia - vár bevezetésre, ami szintén jelentős változást hozhat a diagnosztikában.
Összességében úgy gondolom, mint ahogy most nem hasonlít a röntgenezés ahhoz, mint amikor én kezdtem a pályát - elég, ha csak az egymodalitású radiológiára, vagy a korábban említett klasszikus átvilágításra gondolunk -, úgy várható ennek változás a következő évtizedekben is.
Mi a helyzet az igazi, klasszikus képalkotással, azaz a festészettel? Fest még professzor úr?
Hogyne, novemberre tervezünk kiállítást a Debreceni Akadémiai Bizottság székházában.
Honnan jött ez a hobbi?
Fiatal koromban képzőművész körbe jártam - Menyhárt, Veres, Félegyházi volt a mesterem - és akkor kezdtem el festeni. Később, mikor Jemenben töltöttem hosszabb időt, ott gyártottam a csendéleteket a magyar ház falaira. Ott nem volt szokás a falak díszítése, ezért újra nekifogtam festegetni a magam és a közösség nagy örömére. Az oda érkező áruszállító ládák oldalára nagyon jól tapadt a festék.
Hogyan került Jemenbe?
A Nyugatnémetek építettek egy kórházat Szánaaban - az akkori Észak-Jemen fővárosába. Ennek a kórháznak a vezetője egy olyan jemeni orvos volt, aki itt végzett, Debrecenben. A kórházat minden korszerű eszközzel felszerelték, de megfelelő szakemberek híján voltak. Egy tízfős magyar csapatot állítottunk össze és az arab kollégákkal közösen dolgoztunk: két év alatt fejlesztettük fel az osztályt úgy, hogy utána már a saját lábára állhatott.
Ha jól tudom, itt ismerkedett meg professzor úr a CT-vel?
Nem egészen. Ahogy említettem, a legkorszerűbb eszközökkel, így CT berendezéssel is felszerelték a kórházat. Akkoriban Debrecenben még nem volt CT, így nekem is tovább kellett képeznem magam - Svájcban, Németországban - hogy Jemenben már szaktudással felvértezve dolgozhassunk. És igen feszített volt a munkatempó, mert két műszakban végeztük a vizsgálatokat, és másnap reggel 8-ra minden leletnek el kellett készülnie.
A festészet mellett más hobbijai is ismeretesek professzor úrnak…
A Rotary Clubnak vagyok tagja, régebben kórusban énekeltem - még ma is tudom Mozart Requiemjének basszus szólamát...
Motorozás?
Hosszabb utakat már nem nagyon vállalok a 600 köbcentis, egyébként nagyon kényelmes chopperral. Most töröm éppen azon a fejem, hogy érdemesebb volna átállni egy kisebb szerkezetre, valamilyen mopedre, amivel könnyebb a városi forgalomban boldogulni.
Ma milyen munkarendben dolgozik professzor úr?
Hétfő-kedden és csütörtök-pénteken, azaz két-két napot töltök az MR-ben, illetve a CT-ben. Szerdán pedig emlődiagnosztikával foglalkozom. Egyelőre még úgy érzem, szükség van rám és el tudom végezni a munkát. A szerencsém az, hogy kevesen vannak a röntgenesek és az öregekre is szükség van.
De azért jönnek a fiatalok is, ugye?
Igen, itt most elég jó csapat van kialakulóban. Berényi professzor úr foglalkozik velük és gondoskodik a képzésükről. A fiatalok érdeklődnek és hálásak érte, ha foglalkoznak velük. Úgy látom, ez most felfelé ível.
Annak idején mi lehetett az oka, hogy valóban nem volt népszerű szakma a radiológia?
Borzasztó unalmas szakma volt. Azon kívül, hogy röntgenképeket leírtunk, meg átvilágítottunk nem volt semmi. Nem volt ultrahang, se CT, se MR, de még angio sem… Szerencsém volt, hogy pont az én pályám alatt gazdagodott, dúsult fel a radiológia és lett egy nagyon sokoldalú, izgalmas szakma, az egyik legérdekesebb része az orvostudománynak.
Kapcsolódó témák:                                     Legolvasottabb témák:                          
Hozzászólások